Kategória:
Helyi történetek, Helyi történetek

Cikk írója:
Erős Zsuzsanna


Tatai vár története


Tata városa Komárom-Esztergom megyében, a Dunántúl északi részén, a szlovák határtól nem túl messze, az M1 autópálya közelében, az 1-es főút mentén fekszik. kismarosi nyaralásunk során, egy borongós júniusi reggelen felkerekedtünk, hogy az előző napi pilisi, kolostornéző kirándulás után, ezúttal a tatai várat  keressük fel.

Tatára beérve a 202 hektáros kiterjedésű Öreg-tó volt a célpont, melynek partján fekszik az egykori várkastély, vagyis ami a történelem viharai során megmaradt belőle. 

A kocsit a Váralja utcán parkoltam le, majd nagy cseppekben hullani kezdő eső miatt megszaporáztuk lépteinket a vár felé vezető Eszterházy sétányon. Rövidesen felbukkant előttünk a várkastély megmarad délkeleti szárnya a keleti toronnyal – egykor négy saroktornya is volt a várnak, de mára már csak ez az egy maradt – és az Öreg-tóval. A vár címe: 2890 Tata, Váralja utca 1-3.

Az épületben működő Kuny Domokos Múzeumba a nyugati oldal felől, a romterületen keresztül lehet bejutni. Az időjárás miatt úgy döntöttünk, hogy előbb a kiállításokat nézzük meg, aztán járjuk csak körül alaposan a várat. A belépőjegy nem drága, viszont a fotójegy majdnem annyiba került, mint a két teljes árú belépőjegy együtt. Az árakról itt lehet tájékozódni.

A Lackfi család birtoka

A mai vár helyén álló – mocsaras, vizes területen elhelyezkedő sziklatömbre emelt – épületet a XIV. században a környéket uraló Lackfi család építette, egyes vélemények szerint Lackfi István nádor új székhelyeként, amelynek romjai – egy padlótégla és néhány kályhacsempe – a délkeleti torony közelében kerültek elő. A Lackfi család tagjai a XIV. századi Magyar Királyság életében fontos tisztségeket töltöttek be, az ország leggazdagabb, legbefolyásosabb arisztokratái közé tartoztak. A Hermann nemzetségből származó Kerekegyházi Laczk székely ispán fiai közül négyen is elkísérték Nagy Lajos királyt (1342-1382) nápolyi hadjárataira. 1326-1395 között megszakítás nélkül csak Lackfi viselte a lovászmesteri méltóságot, 1344-1376 között – hat évet leszámítva – a családból kerültek ki az erdélyi vajdák.

Csáktornyai Lackfi István Nagy Lajos 1382-ben bekövetkezett halála után Luxemburgi Zsigmondot (1387-1437) támogatta a magyar trón megszerzésében, segített a Horvátiak fogságából kiszabadítani Mária királynét, ezért 1387-ben Zsigmond kinevezte őt nádornak és lovászmesternek. Zsigmondnak egy szerződés aláírásával köteleznie kellett magát arra, hogy a bárói ligával közösen fog uralkodni, melyet Lackfi István nádor és Kanizsai János – az első prímás címet viselő esztergomi érsek – vezetett. Zsigmond a későbbiek során megpróbálta saját kezébe vonni a kormányzást és háttérbe szorítani a bárói liga tagjait, helyükre általa felemelt, hozzá hű híveit ültetve. 1392-ben eltávolította a Losonciakat a hatalomból és leváltotta Lackfi Istvánt a nádori méltóságból, akinek helyére a Rátót nemzetségből származó Jolsvai Leustákot ültette, aki négy évvel később, a nikápolyi csatában török fogságba esett és ott is halt meg. A Lackfiak a király ellentáborába kerültek, majd a nikápolyi csatavesztést követően – királyi menlevéllel a szlavóniai Körösre – egy tárgyalásra tartó Csáktornyai Lackfi Istvánt és unokaöccsét Simontornyai Lackfi Istvánt Kanizsai János érsek felségárulással – a Visegrádon 1386-ban meggyilkolt II. Kis Károly fiának, Nápolyi Lászlónak az ország trónjára történő behívására tett kísérlettel – vádolta meg, és a két fegyvertelen főurat Zsigmond hívei – Garai Miklós és Cillei Herman – meggyilkolták. A Lackfiak birtokait elkobozták, azok jelentős részét Kanizsai János kapta meg, míg Tata Zsigmond király birtokába került, aki jelentős építkezésekbe fogot

A várkastélyt nem csak kívül alakították át, hanem a termeket is átépítették gótikus, majd reneszánsz stílusban, a belső tereket aranyozás, díszes faragások és szobrok díszítették. A termekben pompás zöld- és vegyes mázas kályhák álltak, melyek közül egyet – egy zöldmázas lovagalakos kályhát – sikerült a leletek alapján rekonstruálni. Zsigmond királyhoz hasonlóan, Mátyás király is szívesen időzött Tatán, a várkastély volt az egyik kedvenc pihenőhelye.

A váron belül kis malom is működött. Nem valósult meg azonban a délnyugati sarkon álló rondella olaszbástyává történő átalakítása és a korábbi belső várárok ugyancsak tervbe vett feltöltése sem. A tizenöt éves háború során a vár és közvetlen környezete az 1590-es években újra hadszíntérré változott. 1594-ben török kézre került, azonban nem sokáig lengett a keleti torony ormán a lófarkas zászló. 1598-ban Pálffy Miklós komáromi várkapitány, dunántúli főkapitány emberei török ruhába öltözve éjszaka kértek bebocsátást a kapun, ahol felrobbantották a szekérre helyezett petárdát (akkori nevén patarát), majd a bedöntött kapun keresztül a keresztény sereg elfoglalta a várat.

A XIX. század elején tűz pusztított a várban, ezt követően, 1815-től kezdve az egykori várkastély megmaradt szárnyát romantikus stílusban átalakították. Charles Moreau tervei alapján az eredetileg nyitott kerengő átalakításával épült ki a jelenlegi Lovagterem az első emeleten, az eredeti kápolnafalra felhúzták a mai torony szintjét, a déli torony helyén kváderes borítású teraszt alakítottak ki – melyhez egy kis zárt erkélyt kapcsoltak – és ekkor készültek a neogótikus ablak- és ajtókeretek. 1821-ben a várudvaron új kápolnát építettek, és ebben 1848-ig miséztek a raboknak. 

Az 1950-es évek közepe óta a tatai vár a Kuny Domokos Múzeumnak ad otthont, amit Kuny Domokos keramikusról neveztek el. 1965-ben kezdődött a vár ásatása, feltárás és műemléki helyreállítása, 1974-ben pedig a Kuny Domokos Múzeum a vár tíz termében megnyitotta állandó és időszaki kiállításait. 2000-ben új tárlat rendezése kezdődött, az épület részleges felújításával, rekonstrukciójával párhuzamosan.

A teraszról egy lépcsőn ereszkedtünk le a várudvarra, majd a tó mellett vezető sétányon elindultunk a Ferrando-bástya felé, amiből a növényzet miatt nem sokat lehetett látni.

Miután visszasétáltunk a várudvarra, a vizesárok mellett húzódó külső várfal mentén indultunk el a külső védmű egyetlen rondellájához, mely 1543-ra készült el a külső vár délnyugati sarkán.

Rövidesen a várudvar főbejáratához jutottunk, itt épült meg a vizesárkon átívelő, négynyílású kőhíd a XVIII. században. Erről az oldalról jól lehetett látni a vár lerombolt épületszárnyainak és tornyainak maradványait.

A vár legkorszerűbb bástyája a – földalatti kazamatákkal és ágyútermekkel ellátott – Kecske-bástya volt, mely a külső vár északnyugati sarkán áll. A várfalra fellépve szépen rá lehetett látni a külső (ma már csak egyetlen) vizesárokra, valamint a főbejárathoz vezető hídra.

Forrás:Kirándulás a történelemben

 

 


 

 

 

HelyiVilága magazin ajánló

További magazin cikkek »

 

 

 

Helyi látnivalók

További helyi látnivalók »

 

Helyi Programok / események

További helyi programok / események »

 

Helyi szolgáltatók

További helyi szolgáltatók »